Kréta és Garázs…

Csak egy rövidke szösszenet, aztán este jövök, és beszámolok hosszabban…

Dorka valamelyik délután közli velem, hogy “Anya, képzeld, két barátom is van az oviban!”

Hű, na, gondoltam magamban, erre kiváncsi lennék…

Én: “Dodó, és kik a barátaid az oviban?”

Ő:”Hát a Kréta és a Garázs!”

Na, mondom, gondolhattam volna, hogy nem a gyerekekkel barátkozik…

Aztán másnap reggel kiderült, hogy csak nincs fantáziám, ugyanis kiderült, hogy Kréta és Garázs nagyon is hús-vér emberkék az oviban… Gréta és Balázs! :)

Bicaj

Az egész úgy kezdődött, hogy megszületett a gyermek, és szinte máris bringát akartam venni. :)

Az elsőt végül a második szülinapjára kapta… Egy 2 kerekű tricikli, amit tulajdonképp szerettem volna kihagyni, de ajándékba kapta, és mindenki azzal győzködött, hogy ez neki kell, és ez nem maradhat ki az életéből… Aztán a bölcsiben egyre több gyereknél látott igazi “nagylányos” bringát, és minden nap elmondta, hogy majd a szülinapjára mindenképp kapnia kell egyet! :) (Kezdte kb márciusban…:))

Tehát ezért döntöttünk úgy, hogy akkor itt az ideje végre egy “nagylányos” bringának.

Meg is vettük, volt is meglepődés, meg öröm, boldogság, miegymás, egészen addig, amíg el nem kellett kezdeni tekerni. Mert az nehéz, és nem érdekes, és nem bulis, és egyébként is tolni sokkal jobb…Kb fél órát szenvedtünk lent, és feljöttünk, nem is erőlködött hogy menjünk többet.

Aztán tegnap hazafelé csak ez jutott eszembe zsarolási alapnak, hogy ha nem hisztizik, és nem kell felvennem, akkor lemegyünk bringázni egyet. Meglepő módon lelkes volt.:)

És már a lépcsőházban tekerni kezdte, és boldog volt, hogy ment neki, és boldog volt, hogy én boldog vagyok… :)

És sikongatva száguldozott itt a lakótelepen :) A kutyával csak rohantunk utána, aki szintén boldog volt, mert imád rohanni. (már gondolkozom a futópadon…) Szóval a gyerek száguld, én a kutyával rohanok utána, mindenki boldog, mikor hazaérünk, alig kapok levegőt, de ez nem számít, mert a kutya összeesett a fáradtságtól, és nem nyekergett az erkélyen… Dodó szintén csak bambulni tudott a nap hátralévő részében, és hát nem utolsó sorban, mert a LÁNYOM VÉGRE BICIKLIZIK!!! :):)

Íme a bizonyíték, itt még az elején voltunk, hazafelé, már tényleg rohantunk utána. :)

Videók :)

 

Ma nagyon formában van a csaj. :)

 

Ehhez pedig csak annyit fűznék hozzá, hogy legtöbbször leráz pont így mint itt..:)

Ja, és hogy az elején érdemes a kézzel történő nyomatékosításra figyelni…:)

Ovi

 

Igen, kicsit elmaradtam az ovi-kezdéses beszámolóval. De most legalább nem csak az első napról tudok beszámolni. :)

 

Azt hiszem írtam már, hogy oda jártam én is, meg az összes tesóm, szóval ismernek minket ezer éve, nagyon jó volt már a nyílt napon is nosztalgiázni. :)

Aztán júliusban is bejött velem, amikor szülői volt, ő választotta ki a jelét.:) és minden nagyon tetszett neki, de azért csak úgy visszafogottan, mellettem mert csak játszani.

Aztán eljött a szeptember 1. szerda reggel, és mindhárman nagyon izgultunk. (Szerintem a legjobban nyilván én…:)) Ahogy az első bölcsis nap is, most is együtt mentünk hárman ne kérdezzétek miért, nekem ez fontos… Az első sulis napjára is el fogjuk kísérni mindketten, sőt az egyetemre is kézen fogva viszem be első nap :):)

Szóval a mini öltözőben sok sok szülő és gyerkőc, a legtöbben nem voltak bölcsisek, így fogalmuk sem volt, hogy mi lesz most, hogy fog reagálni a manó, ha otthagyják, de a csoportban már volt bent legalább 10 gyerek, szülő nélkül és boldogan játszottak. Egészen addig kb amíg be nem ment vkivel az anyukája, mert akkor persze eszükbe jutott hogy “hé, az enyém meg hova tűnt??” És akkor jött az ordítás… Na, ettől Dorkám is betojt, láttam a fején, sőt szóvá is tette, hogy ő oda márpedig be nem megy. De gondoltam kemény leszek, a bölcsit is hamar megszokta, de titkon reménykedtem, hogy valami csodát produkál… és így is lett… Mikor Ani néni szólt, hogy most már becsukná kicsit az ajtót, hogy magukban legyenek picit és ne anyuval foglalkozzanak a gyerekek, az én nagy és okos lányom odajött, adott két puszit, megbeszéltük, hogy ebédel, és utána jövök is. Megölelt, és boldogan szaladt be, már mutatva Ica néninek, hogy “Nézd, én hoztam a Bubumat!” :)

Egyszerűen olyan boldog voltam, hogy bizony folyt a könnyem… Anyukák az udvaron néztek sajnálkozva, hogy “szegénynek biztos nagyon ordít a gyereke, azért törölgeti a szemét…” :) Pedig nem… Teljesen meglepett, hogy ilyen határozottan, és bátran ment neki ennek a dolognak, hogy otthagytam egy viszonylag idegen helyen, erre nem nagyon volt még példa. Szóval happy voltam. Aztán mikor mentem érte, és bekukkoltam, még épp ebédelt. Ez az újabb pont volt, ahol megrökönyödtem, mert ebben még titkon sem bíztam, hogy le fog ülni enni, a bölcsiben sokáig nem akart. Itt meg kétpofára ette a mákostésztát:) ÉS boldogan jött és ugrott a nyakamba, és mesélt, hazáig be nem állt a szája.:) Kapott ajándékot is, mert minden ügyes első napos ovis kapott, egy hűtőmágnest amin a jele van.

Azóta is a hűtőn díszeleg.:)

 

Másnap a lányom megint csak icipicit húzódozott az öltözés közben, de amikor átlépte a küszöböt, már puszit adni is alig akart visszafordulni.:)

Ismét ebéd után mentem érte, de már megdumálták bent, hogy ha szeretne, neki is van ágyacskája, tulipános párnával és takaróval, ami már nagyon várja.

Ezért hát felbuzdulva a csodás eredményünkön pénteken már úgy döntöttem, hogy aludjon is bent.

Ezt az “akadályt” is gond nélkül vette, azt mondták 3 perc alatt elaludt, Bubuját szorongatva:) És délután mikor mentem repült a nyakamba, és egész délután csacsogott, és mesélt mindenféléről.

Hétfőtől ismét tartottam egy kicsit, mégiscsak két nap szünet meg minden, de segítségként magunkkal vittünk a buliről egy lufit, amivel szaladt is befelé, hogy elmesélje mi minden volt az ő szülinapi buliján!! :)

Szóval azóta is minden a legnagyobb rendben, eszik, alszik, játszik, mindenkivel szóba áll, tudja az óvónénik nevét, pár csoporttársáét is, sőt, valamelyik nap, már azt is mondta, hogy a Zsuzska a barátja.:) Egy hete jár oda, de már rajzokat hoz haza, és “borsót főztem, jól meg sóztam”-ot énekel.:)

És délutánonként úgy jön ki, hogy “jaj, Anya, nagyon szuper ez az óvoda!” :)

Szóval odavagyok érte, és asszem lassan befejezem a mindenre előre ráparázást, mint anno a cumiről vagy a pelusról való leszoktatás előtt…:)

3

Szerintem az a legjobb, ha ott kezdem, hogy 2006. december...
Apával első évfordulónk, nemrég maradtunk kettesben a lakásban, élveztük a fiatalságunkat... Nekem egy hete késik, de nem aggódom, mert máskor is volt már ilyen, és az KIZÁRT, hogy én terhes lehetek :)
De azért tesztet megveszem, megcsinálom, és ahogy az lenni szokott, hidegzuhany, sokk, para, miegymás :)
A következő teszt után már mindketten mosolyogtunk, és nemsokára el is kezdtünk örülni. :)
Aztán teltek a hónapok szépen lassan, sok sok boldog pillanattal :)

 

 

Augusztus 29 volt a kiírt napom... Amikor is nem történt semmi... Pedig mindent bevetettünk az ügy érdekében... Lépcsőztem minden nap bevásárolt cuccokkal, még a rettenetes ricinust is megittam, mert a szülésznő szerint attól mindenkinek beindul a szülés... Nekem semmi...
Aztán 1 héttel később hajnalban megint keményedtem, de ez már egy ideje így volt, de mivel nagyon türelmetlen voltam már 10 körül hazarendeltem Apát, és bementünk. Az agyamban csak az volt, hogy én innen már ugyan haza nem megyek, ha törik ha szakad, kiveszik ezt a gyereket belőlem :) Bár amikor meghallottam a szülőszobán, hogy kiabálnak sorban a nők, hát inkább sarkon fordultam volna, hogy köszi inkább mennék haza! :)
És akkor egy végtelenül hosszú nap kezdődött, annál is hosszabb éjszakával utána... Hosszú kilométereket sétáltunk le a folyosón, mind a 9 emeletet megmásztam, de nem haladt a dolog, és ez elég elkeserítő volt este 9-kor már... Akkor megérkezett a hugom és a legjobb barátnőim, és lelket öntöttek belém, nagyon kellett:)
Éjjel szerencsére nem szült senki, így a szülésznő csak velem lehetett, mindent megtett, hogy kényelmesen érezzem magam a helyzethez képest.
Végül a reggeles szülésznő mondta ki olyan fél8 körül, hogy "Na, Zsuzsikám itt az idő, feküdjünk át a másik ágyra!"
Ez a megváltás volt számomra, mert elmondta, innen már jórészt csak rajtam múlik, hogy mikor láthatom az én egyetlenem :)
Nem is húztam a dolgot sokáig, 8:14 perckor már a kezembe is adták, így...

Aztán kint már vártak anyuék, a megfigyelés két óráját velük töltöttem, meg Diáék Csengussal, aki könnyekig meghatódott :) Ha azt mondom életem legszebb és legboldogabb napja volt, az nem fejezi ki megfelelően… Később jött apukám is… Soha nem felejtem el az arcát, mikor először meglátta Dodót a hatalmas fekete hajkoronájával :)

 

Aztán hazajöttünk és elrepült 3 év… 3… Egyszerűen nem is hiszem el… Mintha tegnap lett volna, hogy anyuval arról beszélgettünk, milyen lesz vajon, mikor elindul… Vagy az első szavai… És most ovis… És okos, és gyönyörű, és én vagyok a legboldogabb anyuka a világon, hogy ilyen csodálatos kislányom van!

3 éve…

ilyenkor indultunk a kórházba… Egy héttel az kiírt időpont után és azt hittük, nemsokára a kezünkben lesz életünk értelme…

Pedig milyen messze voltunk még tőle… :)