Bicaj

Az egész úgy kezdődött, hogy megszületett a gyermek, és szinte máris bringát akartam venni. :)

Az elsőt végül a második szülinapjára kapta… Egy 2 kerekű tricikli, amit tulajdonképp szerettem volna kihagyni, de ajándékba kapta, és mindenki azzal győzködött, hogy ez neki kell, és ez nem maradhat ki az életéből… Aztán a bölcsiben egyre több gyereknél látott igazi “nagylányos” bringát, és minden nap elmondta, hogy majd a szülinapjára mindenképp kapnia kell egyet! :) (Kezdte kb márciusban…:))

Tehát ezért döntöttünk úgy, hogy akkor itt az ideje végre egy “nagylányos” bringának.

Meg is vettük, volt is meglepődés, meg öröm, boldogság, miegymás, egészen addig, amíg el nem kellett kezdeni tekerni. Mert az nehéz, és nem érdekes, és nem bulis, és egyébként is tolni sokkal jobb…Kb fél órát szenvedtünk lent, és feljöttünk, nem is erőlködött hogy menjünk többet.

Aztán tegnap hazafelé csak ez jutott eszembe zsarolási alapnak, hogy ha nem hisztizik, és nem kell felvennem, akkor lemegyünk bringázni egyet. Meglepő módon lelkes volt.:)

És már a lépcsőházban tekerni kezdte, és boldog volt, hogy ment neki, és boldog volt, hogy én boldog vagyok… :)

És sikongatva száguldozott itt a lakótelepen :) A kutyával csak rohantunk utána, aki szintén boldog volt, mert imád rohanni. (már gondolkozom a futópadon…) Szóval a gyerek száguld, én a kutyával rohanok utána, mindenki boldog, mikor hazaérünk, alig kapok levegőt, de ez nem számít, mert a kutya összeesett a fáradtságtól, és nem nyekergett az erkélyen… Dodó szintén csak bambulni tudott a nap hátralévő részében, és hát nem utolsó sorban, mert a LÁNYOM VÉGRE BICIKLIZIK!!! :):)

Íme a bizonyíték, itt még az elején voltunk, hazafelé, már tényleg rohantunk utána. :)